1903. július 4-én született Kolozsvárott Szervátiusz Jenő szobrászművész. Latin eredetű nevének jelentéstartalma – szolgálattevő – végigkísérte egész életét. Családjában hagyomány volt a bognár, kerékgyártó mesterség, ő maga is egy ideig ezzel kereste kenyerét. Megismerte a fa természetét, sokféle lehetőségét, s 1924-ben kifaragta első szobrát, amelynek témája: Judit és Holofernesz. Ösztöndíjjal jutalmazták tehetséget mutató indulását, 1925-ben Vágó Gábor helyi szobrász műtermében dolgozott, aztán kijutott a párizsi École Libre esti tanfolyamára. „Én azt sem tudom, hogy is indultam el. Munkás voltam, és egyszer csak azt éreztem, hogy valami másra vagyok hivatva, és akkor elmentem Párizsba" – emlékezett később a művész. Az ifjú őstehetséget a húszas évek Párizsában sokféle hatás érte. Az asszír, a sumer, az egyiptomi, a görög művészet mellett a modern művészetek legújabb izmusaira csodálkozhatott rá: a futurizmusra, a kubizmusra, az expresszionizmusra, a szürrealizmusra, s ezeken belül olyan alkotókra, mint Modigliani, Picasso, Brâncusi, Kandinszkij, a szobrász Archipenko, Barlach és mások. Az ösztönös műveltségű, népies indítékú fafaragóművész leleménye, találékonysága tudatos elemekkel társult, s ezáltal egyre határozottabb irányba bontakozott ki tehetsége. 1927-ben édesanyja betegsége miatt hazatért Szamos-parti szülővárosába, ahol két évig a Belle Arte Művészeti Iskolában folytatta tanulmányait. 1929-ben jelent meg először kiállításon: Bukarestben a Hivatalos Szalon tavaszi tárlatán Tasso Marchini festőművészről faragott, Barátom című szobrát Simu-díjjal tüntették ki. Szervátiusz Jenő négy évvel később már maga is szabadiskolát nyitott Kolozsvárott (Szolnay Sándorral közösen). Első önálló tárlatát 1933-ban rendezte meg szülővárosában, Budapesten pedig négy évre rá a Tamás Galériában mutatkozott be. Az 1930-as évek vége felé érdeklődése a népi témák, az erdélyi parasztfolklór, a falvak világa felé fordult. Úgy járta Erdélyt, ahogy egykor Petőfi járta az országot. Élt és dolgozott Nagybányán, Gyergyószentmiklóson, Csíkmenaságon és Csíksomlyón. Minden szobra mögött éppúgy történetekkel hitelesíthető élmények izzanak, mint Petőfi versei mögött. 1941 és 1943 között a csíksomlyói Kalot népfőiskola szobrászati tanfolyamát vezette, majd angol hadifogságból hazatérve 1949-től 1965-ös nyugdíjazásáig a kolozsvári képzőművészeti főiskola tanára volt. Műveinek száma ezernél többre tehető, szobrai mindenkihez szólnak: a városi értelmiség és a székely parasztember egyaránt megérti mondanivalójukat. Monumentális kőszobrai közül kiemelkedik a fiával együtt faragott Tamási Áron-síremlék (1971), mely Farkaslakán látható, s a Pápán felállított Jókai-emlékmű (1977). Fából készült és a budapesti Bartók archívum őrzi – a zenemű ihletésére született – Cantata Profana című nagyméretű domborművét. Az emberi alakokról mintázott szobrok mindegyike a mély fájdalom kifejezőjévé vált, s egyben üzenetté is az erdélyi magyarok szenvedéseiről, megalázottságáról. Szervátiusz Jenő maga így vall erről: „Végig kellene böngészni szobraimat, s az elsőtől az utolsóig sok szenvedést lehet találni bennük. Az mentette át életemet a sok szenvedésen, hogy dolgoztam és dolgoztam (...) – mentül jobban rúgtak, annál többet dolgoztam." A kisebbségi művészt különösen sújtó időszak, az ötvenes évek után Romániában is elismerték munkásságát: 1964-ben Bukarestben gyűjteményes kiállítása volt, s ugyanebben az évben érdemes művész címet és állami díjat kapott. Élete utolsó éveit Magyarországon töltötte. Hosszú szenvedés után, 1983. szeptember 15-én, 81. évében hunyt el Budapesten.

• Képek:

Szervátiusz Jenő születésének 120. és halálának 40. évfordulójának alkalmából megemlékezést tartottunk iskolánkban. A bensőséges hangulatú eseményen a művész előtt tisztelegtek iskolánk, tanárai, tanulói. Szervátiusz Jenő életéről, munkásságáról, fiáról Szervátiusz Tiborról, Erdélyről emlékeztek az ünnepi műsor keretében. Az aulát díszítő Szervátiusz Jenő festménynél emléktáblát és koszorút helyeztek el az ünnepség résztvevői.

A műsoron szöveges változata:

Iskolánk névadója, Szervátiusz Jenő erdélyi származású szobrászművész 120 éve, 1903-ban született Kolozsváron.

Ez alkalomból ezzel a rövid ünnepi műsorral emlékezünk meg róla, és tiszteletünk jeléül emléktáblát helyezünk el az őt ábrázoló festmény alatt.

Juhász Gyula: Erdélyi ibolyák

A kolozsvári kikelet szülötte

E pár szál gyöngéd, kora ibolya,

Szűz szirmukon szelíden eltünődve

A magyar Mona Lisa mosolya.

Erdélyünk szent rögének ibolyái,

A fájó tájról méla üzenet,

Virágnyelven beszéltek, ó parányi,

De drága kincsek, hervadt kedvesek!

Kék szemetekben az erdélyi égnek

Régi derűje integet felém

És sötét szirmotokban érzem én

Az új fájdalmat. Míg vágyódva nézlek

Bús ibolyák, gyötör egy néma vád

És rátok hintem könnyem harmatát!

Kolozsvár szülötte gyermekkorában a faragást  csak úgy „magától” kezdte, majd a hazai és a párizsi iskolákat is elvégezte. Az igazi tudást azonban ez után, a szülőföldjét, a havasokat járva szerezte meg.  Dolgozott Nagybányán, Gyergyószentmiklóson, Csíksomlyón is. Latin eredetű vezetékneve, a Szervátiusz, szolgálattevőt jelent, s a magyarságnak, a művészetnek tett szolgálat végigkísérte egész életét. Szervátiusz Jenő tudta, hogy Erdély összetéveszthetetlen szelleme, lelkülete nélkül nem születik meg Erdély szobrászata. Ő megteremtette ezt a 20. században. Műveinek száma ezernél többre tehető, szobrai mindenkihez szólnak: a városi értelmiség és a székely parasztember egyaránt megérti mondanivalójukat. Szervátiusz Jenő alkotásai csendes csodák, és csendet is parancsolnak maguk körül, hiszen ők beszélnek – halkan, suttogva, ahogy egy hittel, végtelen szeretettel megformált, megálmodott szobor, dombormű, falikép szólhat a hozzá áhítattal, értő lélekkel közeledő emberhez. Csodálatos hűséggel mutatják be művei egy nyomasztó gondok között, kisebbségben élő nép hitét, szülőföldjéhez, magyarságához való ragaszkodását, élni akarását, a hétköznapok örömének megtalálását a munkában, az ünnepek, a hagyományok megőrzésében és tiszteletében. A szobrász minden műve más és más,egyéni elgondolásokat tükröz hol kőbe, hol márványba vésve, és főképpen fába faragva. Alkotásai mégis elválaszthatatlanul összetartoznak, hiszen azonos belső gondolatot tükröznek, amit a művész a műveibe „lehelt”.

Az 1. világháború végén, a trianoni szerződéskor Romániának ítélt Erdélyben nehéz volt magyarnak lenni, és még nehezebb volt magyar művésznek lenni.

Sajó Sándor ezt így fogalmazta meg versében:

Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Küzdelmet, fájót, véges végtelent.
Magyarnak lenni: nagy s szent akarat,
Mely itt reszket a Kárpátok alatt.

De túl minden bún, minden szenvedésen,
Önérzetünket nem feledve mégsem,
Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!

Az erdélyi szobrász egész életét súlyos megpróbáltatások jellemezték. Az emberi alakokról mintázott szobrai  mély fájdalmat tükröznek.

Szervátiusz Jenő maga így vallott erről:

 „Végig kellene böngészni szobraimat, s az elsőtől az utolsóig sok szenvedést lehet találni bennük. Az mentette át életemet a sok szenvedésen, hogy dolgoztam és dolgoztam (…) – mentül jobban rúgtak, annál többet dolgoztam.

Romániai üldöztetései után, magyar lévén, Magyarországra települt át. Itt is az igazságot kereste, a tiszta forrást, a néplélek sokszínűségét, mélységeit.

Népét szolgálta művészetével. Alkotásainak a jövő számára is van mondanivalója. Műveiből nem csupán saját életét ismerhetjük meg:a történelem egy darabja is elénk tárul. Az alkotásairól készített képekből ízelítőt láthattok októberig az aula faliújságján. Fia, Szervátiusz Tibor szintén szobrász lett, több közös alkotásuk is van, ezek közül a leghíresebb a Farkaslakán látható, kőből faragott Tamási Áron síremlék.

Szervátiusz Jenő nevét nemcsak iskolánk őrzi. Fia, a Kossuth-díjas szobrász, Szervátiusz Tibor 20 éve,édesapja születésének 100. évfordulója alkalmából hozta létre a Szervátiusz Alapítványt és a Szervátiusz Jenő-díjat. Ezt minden évben egy, a nemzeti kultúráért elkötelezett képzőművésznek ítélik oda.

Végezetül Szervátiusz Jenő fiának,

Szervátiusz Tibornak az ars poeticájával búcsúzunk:

„Puszta formát létrehozni nem elég.

Azt tartom alkotásnak, ha a művész nemcsak kísérletezik,

de teremt:  világot magának, s ehhez megfelelő formát.”

Teremtsétek meg a világotokat!